Hegedűs D Géza: A drámai események sodrában is tanulni kellett és tanítani

A színészóriás úgy gondolja, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem szakmailag megfellebbezhetetlen, különleges ékköve volt a magyar felsőoktatásnak. Az intzéménnyel szemben elhangzott vádak pedig pedagógiai, szakmai szempontból értelmezhetetlen, üres, fedezetlen szavak voltak.

Lassan másfél éve robbant ki a botrány a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül, miután lecserélték a vezetőséget, és az államtól egy alapítványhoz került az intézmény. A diákok ekkor rengeteg kritikát fogalmaztak meg, tüntetésekbe kezdtek, erre pedig most az iskola docense, Hegedűs D. Géza reflektált.

„Az elhangzott vádak, pedagógiai, szakmai szempontból értelmezhetetlen, üres, fedezetlen szavak voltak. Más szempontok pedig úgy gondolom, hogy az oktatáson kívül esnek, semmi közük az egyetemhez, a művészképzéshez. Abban nem tudok vitatkozni, hogy mindent lehet jobban csinálni. De ez minőségi, évtizedeken keresztül okos, tudatos generációk által átadott tudáson alapuló oktatás volt. Nagyon elmélyült, intellektuálisan, művészi és szakmai szempontból felkészült, nagyszerű tanári közösséggel. A tanárok kiválasztása is a leglelkiismeretesebben, a legkörültekintőbben történt. A jövő színház- és filmművészeinek a legmagasabb szintű oktatása történt ebben az intézményben. Majdnem százhetven év tapasztalata volt benne. Ez a tapasztalat azt tanítja, hogy benne kell lennünk a saját időnkben, a saját korunkban, az érzékenységünkkel, a kíváncsiságunkkal, a tehetségünkkel és azoknak az emberi tartalmaknak, problémáknak a hordozói kell, hogy legyenek az innen kikerülő művészek, amelyek most jelentkeznek. A színház mindig az itt és most, a jelenvalóság művészete. A nézők a mi kortársaink, velük találkozunk esténként, nem lehet elképzelt nézőnek színházat csinálni, mert az múzeum. Benne kell lenni az eleven világban” – mondta a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész a Pepita magazinnak, majd azt is elárulta, hogy ő miért nem hagyta ott a munkahelyét, sok kollégájához hasonlóan.

„Új osztályt indítottunk ifj. Vidnyánszky Attilával, egykori növendékemmel, a különleges tehetségű színésszel és rendezővel. A drámai események sodrában is tanulni kellett és tanítani. De ők, a mi növendékeink, még, úgymond, „kicsik” voltak és semmit sem tanultak, semmit sem tudtak. Úgy döntöttünk tanár társaimmal és a hallgatóinkkal - öt hölggyel és hét fiatalemberrel -, hogy minden nehézség ellenére együtt maradunk, és végig csináljuk ezt az öt évet. Akik a Freeszfe-be, a mestereik után mentek, főleg negyed és ötödévesek voltak. Ők a nagyon erős, hat félévből álló, alapozó időszakot megkapták. Már gyakornokoskodtak valahol. Velünk együtt két első, egy második és egy harmadik színészosztály bent maradt az egyetemen. Praktikusan azért, mert se az infrastruktúrát, se az osztályunkban tanító huszonöt készségfejlesztő, és elméleti tanárt nem tudtuk volna nekik biztosítani. Ezek a növendékek még szinte semmit sem tanultak, nem engedhettük őket ki a semmibe, hiszen nem tudtunk volna nekik szállást, ösztöndíjat adni. A hallgatóinknak családjaik vannak, idehaza és határon túl, ők a szüleik jövőt ígérő „projektjei”. Nekik is felelősséggel tartozunk. Úgy döntöttünk, hogy tanítani fogunk. Mi választottuk ki őket, ők pedig azért is jöttek, mert én indítottam osztályt, a társaimmal. Tehát ez a mi közös ügyünk, ifj. Vidnyánszky Attilával, a színpadi beszédet tanító, csodálatos színésszel, Orosz Ákossal, a zenés mesterséget tanító Nagy Péter István, fiatal rendező és koreográfus kollégámmal, és egy másik fiatal tehetséggel, Kovács Adrián zeneszerzővel. Azokkal taníthatok, akikkel én szeretnék, és úgy tanítok, ahogy én elképzelem, hogy hasznos. Nagyon nehéz perióduson vagyunk túl, de mi nem hagytuk el egymást. Összeforrott az osztály, összetartunk, irgalmatlanul sokat dolgoznak a hallgatók, és nagyon tehetségesek.”